Akkor ömleni kezdtek a könnyei, kis patakokban folytak le az arcán. Most már hagyta, hadd történjen.
- – Pedig nem is szoktam sírni – mondta halkabban. – Mással is előfordul?
- – Persze, ez egy „ilyen” hely – válaszoltam.
Papírzsepit nyújtottam neki, letörölte a szemfestékkel keveredett cseppeket.
- – Már évek óta nem sírtam, de tényleg – szabadkozott.
- – Talán most itt volt az ideje.
Nagyot sóhajtott. Szinte hallani lehetett a mázsás súlyok zuhanását. Aztán lassan felemelte tekintetét.
- – Nem is gondoltam volna, hogy ezért…, hogy emiatt. Azt hittem, már rég túl vagyok ezeken a dolgokon. Azt gondoltam, hogy feldolgoztam, hogy elengedtem. És már nem is foglalkoztam vele. Most meg így előjött, hogy még sírok is…
- – Tudod, pont ez a lényeg. Racionális eszközökkel nem lehet megoldani azokat a görcsöket, amik a lelkünk, a tudattalanunk mélyén rögzültek, és ott okoztak elakadást. Oda pusztán gondolkodással nincs hozzáférés. De most megtörtént. A lelked olyan zugában jártál, ahová máskor nem jutottál el. Ahonnan az érzelmek észrevétlenül irányítanak. És most oldódott…
Már nem sírt.
- – Milyen érzés? – kérdeztem csendesen.
- – Megkönnyebbültem. Most jó, nagyon jó….